Február 26-án reggel 7 órakor 51 fővel indultunk Mohácsra, hogy mi is részesei legyünk az ország egyik legnagyobb, leghíresebb, télűző, tavaszköszöntő fesztiváljának. 10 óra körül érkeztünk meg Mohácsra.  A vásárosok éppen kipakoltak, sátraiknak se végük, se hosszuk. A programok is még alig kezdődtek meg, már mindenhol szólt a zene, a busók pedig, akikbe bele-belebotlottunk, hangos kiáltozással, kerepeléssel, zajongással gyülekeztek a nagy napra. Mire feleszméltünk, dél tájékában, már akkora volt a tömeg, hogy egy tűt sem nagyon lehetett volna leejteni. Amerre néztünk borzas állatbőrbe öltözött, maszkot viselő embereket, álarcosokat, maskarásokat, szép viseletbe öltözött lányokat, úgynevezett ’szép busókat’ láttunk. A programok között a leglátványosabbak, busók átkelése a Dunán, a felvonulás, a kimúlt telet jelképező fakoporsó vízre bocsátása, valamint a hatalmas máglya elégetése volt.

A busójárás az emberiség szellemi kulturális örökségeinek UNESCO-listáján 2009 óta szerepel, és 2012 óta hungarikumnak számít. Nem hiába, hisz több mint 80 ezer látogatót vonz, csak vasárnap, számlálásom szerint, legalább 15 helyszínen, több mint 30 programmal vártak bennünket, látogatókat.

–Hogy elfáradtunk-e? Elfáradtunk!